A Szőke-Tisza legendája

Hajdanán a jó tündér a máramarosi bércek közé csalogatta a helyüket nem találó huculokat, és meggyőzte őket arról, itt kell élniük. A huculok letelepedtek, éltek is békében, mígnem a havasok két gonosz óriásvezére rájuk nem talált. Ettől kezdve nem volt nyugodalmuk. A két óriás sanyargatta a szegény huculokat, elrabolta jószágaikat. A szerencsétlen huculok hiába is próbálkoztak elrejtőzni előlük, mindenütt rájuk találtak. Elkeseredésükben a vének felkeresték a jó tündért, aki a szlatinai sóbánya kristálypalotájában lakott.

-          Elmegyünk innen – mondták a vének.  – Úgysem adtál nekünk egyebet, csak hegyet, melyen még a krumpli is csak félve terem meg. Most pedig még a ránk szabadított óriások is a vérünket szívják. Hát nem maradunk tovább!

-          Maradjatok itt, majd segítek rajtatok – szólt szelíden a jó tündér. – Menjetek szépen haza, eligazítom sorsotokat.

A jó tündér fekete medvékké változtatta az óriásokat. Igen ám, de a két vadállatnak állandóan hucul húsra vásott a foga. Szaladtak újra a vének a jó tündérhez segítségért.

-          Mit tegyek értetek? – kérdezte a tündér.

-          Hát változtasd olyanná a két óriást, hogy erősek is maradjanak, de azért jók is legyenek, ne bántsanak minket, hanem inkább hasznosak legyenek. Legyenek hatalmasabbak nálunk, de nekünk szolgáljanak – kérték a vének.

-          Nem azért hoztalak ide titeket, hogy most elbocsássalak – válaszolta a tündér. – Menjetek békével, majd kitalálok valamit.

A jó tündér addig törte a fejét, amíg meg nem találta a megoldást. Az óriásokat forrássá változtatta. A víz erősebb az embernél, mégis szolgálja. Az egyik forrásnak ragyogó tiszta volt a vize, a másiké barna, zavaros. A két forrás futott a hegyek között, keresték egymást, de sokáig nem találkozhattak, csupán egymás hangját hallhatták. Végre egyszer mégis összefutottak, így támadt a fehér és fekete Tiszaágból egy folyó – a szőke Tisza.